SZÉKELYDERZS

 

A FEKETE RUHÁS, FEJKENDŐS, HAJLOTT HÁTÚ NÉNI

 
Ma, 2011 január 24-én, utolsó földi útjára kísértük özv. Kocs Elemérné szül. Orbán Lídia nénit. 92 évesen,  falu legidősebb asszonyaként halt meg. Úgy, hogy nevét beírta Székelyderzs történelmébe. Ő volt az a görbe hátú öregasszony, akiről a neten az a bizonyos motoros történet kering.

^Forrás


Egy hajlott hátú néni (az interneten terjedő levél)
Túrázásaink során a székelyderzsi erődtemplom falánál induláshoz készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk. Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte:
- És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?
Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta Petőfi Sándor A Magyar Nemzet című versét.

„Járjatok be minden földet,
Melyet isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha épen a véletlen
Föl találja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az inség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S ál dicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
Oh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?

Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott. Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni. Én pedig leültem a székelyderzsi erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotoros imidzsébe. És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és jobboldali politikusnak nevező, gátlástalan gazemberek, akik fröcsögő nyállal próbálják fekete-fehérre mosni az agyunkat, akik megosztanak, nem összekötnek, akik személyes érdekharcukkal több kárt okoznak ennek az országnak, mint eddig bárki. Csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen embereknek. Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én. Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban.

Két éve időről időre felbukkan a legkülönbözőbb levelezési listákon, honlapokon a mellékelt történet. Bárhányszor megérkezett, mindig újra meg újra elolvastam. Mi indíthatott meg egy Székelyderzsen átutazó motorost olyan mélységig, hogy leirt emlékei átelmélkedtetik az általa megélteket?
Ki a „fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni”? Él még? Hány éves, hogy hívják? Mihelyst nyomára bukkantam, egy verőfényes májusi napon unokájával, Dénes Mártával és a helyi unitárius lelkész feleségével, Újvárosi Katalin székelymuzsnai lelkésznővel felkerekedtünk, és meg sem álltunk addig, amíg…

Nem messze a vártemplomtól egy mellékutcában, amint megpillantottam a kék kicsi házat, éreztem: jó helyen járunk. Három kaszafordulatnyi helyen elhevert a levágott fű – az unoka csendesen megjegyezte: nannyó kaszált ma, mert elnőtt a zöld. A pitvaron túl, a gerendás, tapasztott falú lakószobában Lídia néni uzsonnához készü- lődött. Szeme-szája elállt a csodálkozástól: „Mit írtak?” Márta magyarázta: hogy kalácsot adott, és szavalt. „Elbeszélt engem Magyarországon…” – merengett.

„Miért akarta tudni, hogy hívnak?”
Hogy kerültünk mi oda? „Nannyó” csak álmélkodott: valóban azért mentünk, hogy meghallgassuk?
„Elmondom a hosszú verset. S tényleg mondjam?” Hamar döntött, kiegyenesedett, és szólt: „Aki verset mond, áll…”
Hangosan, tagoltan, érces, erős, mély hangon és a legnagyobb átéléssel elszavalta Petőfi A szerelem átka című, 30 szakaszos versét. (Szerk. megj.: Petőfi Sándor írta Borjádon 1845. szeptember 26. – október 7. között.). Megállt kezemben a toll, amíg hallgattuk: a „szószegő asszonyról”, a „két átkos hegyről” szóló strófákat és a bátorítást: „Ne marjon a bánat fullánkos kígyója…”
A versmondás végeztével leült az asztal mellé, fejét kezére támasztotta. Még mindig hitetlenkedett: a mostani „kellemes látogatók” pusztán a verseiért jöttünk…
Felsejlett benne az emlék. Tényleg szavalt idegeneknek a vártemplomnál egyszer. Az is, nem mondta meg a nevét nekik.

90 éves lesz november 25-én

„Minden reggel 6 órakor felkelek, úgy, ahogy tudok…” Fél, hogy elesik, ezért botra támaszkodik. Visszaemlékezett, honnan is a versek szeretete? Amikor iskolába járt, a tanító bácsi szombaton egy verset tanított a magyar könyvből. A „román világba’ ” Derzs nem tartozott magyar területhez, csak szombatonként volt magyar oktatás. Öt osztályt járt. Pedig csak négyet akart… „Szegény leány vótam, készültem szógálni, nem akartam menni a gimnáziumba. Nem tudtam követelni, hogy az édesanyámék adjanak pénzt. Hatan voltunk testvérek. A többi is mind el volt menve.”Lekerültek a berámázott képek a falról: egy keretben a családi fotótár. Apjuk korán meghalt. „Szüleim és Dénes”. Sorolja testvérei születési évét: ’10, ’12, ’14, ’17, ’19, és a „kicsi testvérem” ’24-ben. Mára Margittal ketten maradtak. Soha nem veszekedtek. Az évkülönbség elmosódott: olyanok manapság, mintha ikrek lennének. Könnyen, jól tanult. Amit valahol meghallott, már tudta. „Jó voltam kicsi koromban is. Helyt ülök, édesanyám megdicsért”. Mártára tekintett, és nyugtázta: „az unokák mind jól tanultak… Veled ágáltak a tanító nénik!” Aztán derűsen sorjázta saját emlékeit: fel kellett olvasnia a Maros és az Olt történetét. „Mondd el az értelmét! – kérte a tanító. Könnyedén megfelelt. „A testvérem nagyobb volt, az ő könyvét nem tudom, hányszor elolvastam…” Volt egy fiú az osztályukban. Szavalnia kellett a Szomorú történetet. Kezdte is, de csak a címig jutott, amit néhányszor elismételt: szomorú történet… Szomorú tör… Mire a tanító: folytasd, a gyermekek már úgy várják a „szomorú történetet”. Jót kacagtunk az emlékidézésen, mintha ott állnák az osztályteremben. A mi nénik pedig: máig egyszuszra felmond 30 szakaszt is! „Jő a fülembe, megmarad az agyamba’. Hallottam, s mondtam”. Kicsit restelkedik, hogy „ágál”, de így volt. „Nem méssz szolgálni! – döntött a tanító – Az ötödik osztályt ki kéne járjad. És elintézte, hogy az óvodába’ takarítsak.” „Jaj, fiam, oda korán fel kell kelni – aggódott az édesanyja. De máig büszke: pénzt is kapott a takarításért, és tanulhatott a gimnáziumban.
Mikor egyedül van, akkor is mondja a verseket
Tud vallásost is. Imádságot könyvből olvassa. Elszaggatta, annyit forgatta. „A konfirmáción mindörökké szavaltak: a szülőknek, a lelkésznek; „megköszönve fáradtságát, töredelmét…” – és mondta, mondikálta azokat a rímeket, amit gyermekei, unokái, dédunokái tanítói is hallgattak azóta. „Ez a nehéz iskolaév a végéhez ért”. Minden unokájának megtanította a Mesebeli kiskirályhoz kezdetűt. „Bársony itt a gyepes udvar. Szalmatetős kicsi kunyhóm palotádért nem adom.”
Mielőtt elköszöntünk feltett még egy találós kérdést: „Úton menyen, úton halad…” Nincs kivel beszélgessen. Nagyot hall. Nem jár a szomszédokhoz, „ha szólnak, nem hallom”. Délután ötkor már be van zárkózva. „Az éjjel nem is tudok aludni…” Mintha csak unokájának mondaná: „Vén szotyorhoz két előkelő asszonyt hoztál! Na, te…” Márta nekünk szólt: „Most egy hétig erről mesél majd” és maradt még a nagymamájával.

Megdicsérjük a saját kezűleg művelt virágos- és veteményeskertet. Hangosabban, mert nem hall jól. 70 szál viruló tulipánja van, megszámolta. És megtudtuk: akkor kell ültetni a tulipánhagymát, mikor a búzát vetik. Amikor átülteti, ad a lelkésznőnek is majd. Viruljanak, ha ő már nem lesz is. Csak hatvan szál maradt a kertben, egy-egy csokorral nekünk adott belőle. Mondván: „a jó Isten áldja meg egészséggel, békességgel!” Megöleltem, de egy hirtelen mozdulattal megcsókolta a kezemet. Ugyanolyan mozdulattal, nekem is jól esett hasonlóképpen cselekednem. Elpálcikált, minket alig vitt a lábunk. Hiszem, ilyen a katarzis. „Úton menyen, úton halad…” Kalácsot, virágot ajándékoz, és lélekbe írja verselő tudományát – kilencvenévesen. A jó Isten áldja meg egészséggel, békességgel!

Kocs Elemérné, született Orbán Lídia. Három gyermeke közül egy meghalt. 3 unokája, 3 dédunokája van. 32 éve özvegy, 77-ben halt meg a férje. A községházán takarított, és ő volt a falu dobosa is.
^Forrás

SZÉKELYDERZS

A Vártemplom legnagyobb értéke az, hogy a Kárpát Hazának egy élő és működő szent helye, zarándokhelye. A Székelyderzsi Unitárius Vártemplom  2006-ban a vártemplom az egyetlen olyan romániai magyar műemlék, amely az UNESCO világörökség kincsének a része. A vártemplom három egységből áll: torony, várkerítés és a templom. A monumentális építészeti látvány mellett a vártemplom különlegességeihez tartozik a világon egyedülálló élő örökség, a rovásírásos emlék és a XV. századból származó falképek, köztük Szent László királyunk legenda-ábrázolása. A várfalhoz képest a torony ferde elhelyezkedéséből feltételezhető, hogy egykor egy görbe alaprajzú védőfal vehette körbe a templomot. A torony magassága ma 38 méter. Eredeti magasságát 1866-ban emelték meg 10 méterrel. A várfal belső oldalán egykor körfolyosó (gyilokjáró) futott körbe, amelyeken közlekedve védeni lehetett az erődöt a támadókkal szemben. Ezeket 1788-ban bontották le, mert a templom elveszítette a védelmi jellegét. Félnyeregtetős színeket építettek, ahová a falu lakói elhelyezhették ingóságaikat (kelengyésláda, szerszámok), a beköltöztetett hombárokban, szuszékokban gabonakészletét tarthatta. A bástyákat szalonna és füstölt hús tárolására tették alkalmassá. A több mint kétszáz éves hagyományt a falu lakossága ma is élő örökségként őrzi. Élő hagyományként a köréje épülő szokásrenddel a világon egyedülálló látványosság. Gabonamérő vékások (20 liter), félvékások (10 liter), negyedvékások (5 liter) magyar királyi pecséttel hitelesítve. Kulönlegesség még a várfal délnyugati sarkában levő védelmi kút, amelyhez a telepulésnek vallási hagyománya is kötődik. Évszázadok óta előírás, hogy kizárólag csak ennek a kútnak a vizével szabad keresztelni. A vize tiszta, iható. A templom építése különböző időszakokban történt: A szentély részét (ahol az orgona van) az 1200-as években, a templomrészt az 1400-as években, a várfalat és a bástyákat az 1500-as években építették. A templom tetején látható védelmi emelet a lőrésekkel és a szuroköntőkkel 1605 - Basta Erdély-dúlása után épült Petky János költségén. A templomban található fapadokat 1790-ben állították fel, és azokat fizetés arányában osztották ki a családoknak, azzal a kikötéssel, hogy minden családtag csak az ő családjának padjába ülhet. A templompiac közepén álló úrasztala szintén festett, 1867-ben készült. A templom szószékét művészi faragású és díszítésű, festett korona ékesíti, amely 1759-ben készült. Bartha Mihály és neje Dénes Judit készíttette. Felirata: "Kiálts teljes torokkal, mint a trombita". 1871-ig csak szent György napjától Szent Mihály napjáig volt hallható a déli harangszó. 1871-től napjában háromszor harangoznak: reggel, délben, este. A napi harangozáson kívül külön harangozás van szertartások alkalmával és "nagy idő" esetén. A toronyban található nagy harangot Petky János öntette Derzsben 1607-ben. A Petky által öntetett nagyharang mellé a feljegyzések szerint 1674-ben az egyházközség egy kisharangot öntetett, amelyet az I. világháborúban hadicélokra elkoboztak. A jelenlegi kisharangot 1923-ban közadakozásból öntette az egyházközség. Az 1929-ben végzett javítási munkálatok során a kinti, bejárat melletti befalazott ablak kibontásakor) került elő egy rovásírást tartalmazó tégla. Keletkezési ideje egyelőre bizonytalan. Szakirodalmi ismertetések 1274 - 1431 közötti időszakra teszik a keletkezését, kiemelve, hogy téglába égetett technika-ként Közép-Európa legrégibb rovásírás emléke. Nem csak keletkezése, hanem olvasata is vitatott. A fordítási változatok közül a legelfogadottabb: Miklós Derzsi apa-pap. Az orgonakarzat 1800-ban épült. Akkor készült az első orgona is, amelyet, 1837-ben valamiért kicseréltek a ma is meglévővel. Az orgona fémsípjait az I. világháború végén kiszedték, és hadi célokra használták fel. Teljesen csak 1946-ban, a II. világháború után sikerült rendbe tenni. A szentély boltozatát faragott kövek díszítik. A szószéktől jobbra haladva a papi szék fölött két olyan zárókő látható, amelyek csúfolódó arcot ábrázolnak. A csúfolódó arcok után az első zárókőn a székelység címere, a másodikon egy címerpajzsban ábrázolt eke, a harmadikon a Petky család címere látható. A templom déli falrészét három falkép borítja. A bejárattól jobbra az első kép Pál apostol megtérését ábrázolja. A damaszkuszi úton történt eseményt, az utána következő néhány napot és a megkeresztelkedést egyetlen fényképbe sűríti az alkotómester. A szakállas arcban valószínű, hogy a készítőmester önarcképét tisztelhetjük. A kísérő katona a zászlójának latin nyelvű feliratából az derül ki, hogy a falkép 1419-ben készült. A második képen Szent Mihály arkangyalnak egész alakos ábrázolását lehet megtekinteni. Kezében serpenyős mérleget tart, amelynek felső serpenyőjében ördögöket, az alsóban egy imádkozó nőt lehet látni. A déli falrész harmadik képe töredék, amely három alakot ábrázol, akik fejükön püspöksüveget viselnek, kezükben püspökbotot tartanak. Művészettörténeti leírásokban, mint püspökszentek ről lehet olvasni, de úgy is találkozhatunk velük, mint a három bölcs király, akik a kisdedhez zarándokolnak. Az északi falrészt is három falkép borítja. Az 1720-ban épített karzat alatt egy női mártírlegenda töredéke látható. Összekötözött kezű, véres hátú nőket ábrázol, amint egy toronyból lökik ki őket. A templom északi falrészét teljes egészében a Szent László legenda uralja. A 2008-ban végzett feltárásnak köszönhetően kiegészült a falképciklus a kivonulást ábrázoló jelenettel. A nagyváradi várból a kunok ellen induló királyt és seregét megáldja a püspök. Ezt követi az ütközet, majd a Kún üldözése, a Birkózás, a Lefejezés és a legvégén a Pihenési jelenet. A gótikus hálóboltozat gyámkövei helyenként beépülnek a falképszőnyegbe, de összességében nem tudják megtörni sem azt az erőt, amely a falképből árad; sem azt az esztétikai élményt, amelyben a magas szintű ábrázolás részesít. Az északi falrész utolsó ábrázolásáról rosszabb esetben nem esik szó, jobb esetben nincs megnevezése. A szürke ruhás szent jelképeit képírással olvasva Remete Szent Antalra ismerhetünk, akivel szemközt két vörös ruhába öltözött, glóriát viselő nőalak áll. Remete Szent Antalról hasonló ábrázolás a szepesszombati római katolikus plébániatemplom 1503-ban készült oltárszárnyán látható Szent Antal megkísértése címmel.

Forrás

SZÉKELYDERZS