Erdélyi kirándulásaimra készülve találtam rá olyan honlapokra / ajánlott oldalak között megtalálhatóak/, amikben rengeteg hasznos információra leltem. Ez bátorított arra, hogy erdélyi élményeimet ezen a módon én is megosszam az érdeklődőkkel.

A képek feltöltése folyamatosan történik, ezért érdemes később is visszalátogatni ide.

Amennyiben honlapom elnyerte tetszését, kérem, hogy küldje tovább ismerőseinek.

LEGENDÁK


SZENT LÁSZLÓ LEGENDA

Szent László királyunk (1077-1095), Béla király középső fia, édesapjuk halála után hercegi rangban egy ideig békében élt Salamon királlyal.
Ebben az időben történt, hogy a pogány kunok áttörték a gyepüket, és a Meszesi-kapu felső részénél az országba törtek, s kegyetlenül végigprédálták az egész vidéket. Kirabolták a Nyírséget, elmentek egészen Bihar városáig. Rengeteg férfit, asszonyt és állatot vittek magukkal. Ellenállás nélkül keltek át a Lapos patakon, a Szamos folyón, majd a zsákmánnyal elvonultak. De Salamon király, Géza és László herceg is összeszedték seregüket, és a kunok után indultak Gyorsan átkeltek a Meszesi-kapun, mielőtt még a kunok a hegyeket elérték volna. Doboka városában csaknem egy hétig várták a pogányok érkezését. Egy Francsik nevű kém jelentette a kun sereg közeledtét.
Az elbizakodott kunok kezdetben csak a tartalék seregüket akarták harcba vetni, de amikor meglátták a magyar seregeket, megijedtek és egy hegy csúcsára vonultak vissza.
A magyarok itt, a kelés hegységen rohamozták a kunokat. László herceg mindjárt az első rohamban négyet is levágott a legerősebb pogányok közül.
Ekkor történt, hogy László herceg meglátott egy pogányt, aki felragadott a lovára egy magyar lányt és elvágtatott vele. László, nem törődve a sérülésével, megsarkantyúzta Szög nevű paripáját és a beretvált fejű pogány után vágtatott.
Szélsebesen üldözte a kunt, már csak egy lándzsa hossz választotta el tőle, de sehogy sem tudott közelebb férkőzni, mert a lova sehogy sem bírta az iramot.
Amikor a herceg látta, hogy nem tud közelebb férkőzni a kun lovashoz, odakiáltott a magyar lánynak, hogy az övénél fogva rántsa le a kunt a lóról.
A lány így tett, a amikor mindketten a földre kerültek László herceg rátámadt a rablóra. A lány ugyan könyörgött neki, hogy ne ölje meg a kunt, de László elvágta az inát és leölte. A csatában egyébként a király serege és a herceg nagy győzelmet arattak, a az elrabolt keresztényeket kiszabadították.





SZENT ANNA-TÓ LEGENDÁJA


A tó keletkezését több legenda is elmeséli. Közös vonásuk a két gonosz testvér, akik várat építettek a környékre, az idősebb a jelenlegi tó helyén, a fiatalabb a Büdös-hegy tetejére. De folytassuk az Orbán Balázs által leírt változattal:
„A két testvér, mindkettő felfuvalkodott, alattvalóin, jobbágyain kegyetlenkedő, az egész vidéken zsarnokoskodó úr, a hűbéri kornak átkos szörnyei, kik embertársaik leigázásán és kínzásán találtak erkölcstelen életök táplálékát, kik az erőt és hatalmat csak rosszra használták.
Egykor idegen utazott a vidéken, ember nem látta gyönyörű négyes fogattal vont, ezüsttől, aranytól csillogó kocsijában, s útja közben meglátogatta a Büdösön lakó fiatalabb grófot. Ez annyira megszerette vendége gyönyörű lovait, hogy azt tőle mindenáron meg akarta szerezni, de midőn a gazdag idegen azt semmi árért eladni nem akarná, kockázni kezdettek, s a házigazda oly szerencsével vagy inkább mesterkedéssel játszott, hogy az idegennek minden pénzét elnyerte, s ez végre is kénytelen volt kedves fogatát két faluért eladni a büdösi grófnak.
Alig jutott ekként a gyönyörű fogat birtokába, hogy átrobogott idősebb testvéréhez. Ez irigyen bámulta öccse új szerzeményét, s midőn gazdag asztalnál arany billikomokból ürítenék a lelkesítő nedvet – mely nemes szívekben nemes gondolatokat, rossz szívekben csakis vétkes ötleteket költ – fennhéjazva említi fel a fiatalabb testvér, hogy bátyja egész életében nem fog az övénél szebb és értékesebb fogatot előmutatni. Ez dühbe jött, s sértett önérzetében azt a fogadást ajánlá, hogy 24 óra alatt ő öccséjénél sokkal szebb és többre becsült fogattal fog megjelenni annak várában; a fogadás díja pedig az, hogy a vesztő fél várát és minden birtokait veszítse. Midőn ezen fogadási feltétel el volt fogadva, az öregebb testvér istentelen fejében felvillant ördögi gondolata kiviteléhez látott, összeterelte a vár jobbágyait, s azok közül a legszebb nyolc szüzet kiválasztván, azokat vad poroszlói által emezeknek iszonyú jajveszékelése között vára udvarára vonszoltatta, hol meztelenre vetkőztetve felhámoztatta és kocsija elé fogatta, oly szándékkal, hogy ezen fogattal jelenjék meg bizonnyal legyőzendő, s így mindenéből kivetkeztendő öccsénél.
Õ maga pattant a bakra, s midőn a siránkozó szemérmes szüzek nógatására indulni nem akarnának, ostorával sújtott az elől fogott legszebb szűzre, kit Annának hívtak. Ez a vérét kiszökeltető csapásra összerázkódva térdre esett, s iszonyú átkot mondott a kegyetlen vár urára, annak várára és környékére. Az ártatlanokat védő Isten meghallgatá az átkot, s iszonyú dörgés és az elemek tombolása között elsüllyedt a vár vad urával együtt, helyén pedig egy szép tó keletkezett, melynek felületén nyolc szűz lebegett, kik Anna kivételével visszatértek övéikhez. Anna itt maradván, az eladott hámok árával fényes imolát épített a tó partjára, s ott ima, hálaadás és jótétemények közt töltve életét, halála után a nép kegyelete a szentek közé sorolta, a keletkezett tavat pedig emlékére Szent Anna-tónak nevezték el".
A többi legendaváltozat 12 szűzről mesél, akik hattyúvá vagy virággá változtak, a várúr pedig sárkánnyá.




SZENT ANNA-KÁPOLNA LEGENDÁJA

A Szent Anna-tó legendája után még maradjunk a gyönyörű tó környékén, hiszen a népi képzelet benépesítette tündérekkel a tó vizét és környékét. Erről szól a tó északi partján álló Szent Anna-kápolna legendájának több változata. Idézzük a Hankó Vilmos által leírt változatot: „Ahol egykor Hadúr oltárai füstölögtek, a keresztény magyarok vallásos kegyelete Szent Anna tiszteletére búcsújáró kápolnát épített... A kápolna kis harangja minden este imára szólítja a híveket, de az ezüst csengésű harangszó sehogyan sem tetszik a zöldszakállú tündérkirálynak, a sok tündérnépnek, mert szörnyen zavarja őket pajkos játékaikban. Rávesznek tehát ígéretekkel egy pásztort, hogy lopja el a kis harangot. A szerencsétlen pásztor el is lopja s belehajítja a tengerszembe, de a tündérek rászedik őt, aranyat, ezüstöt nem kap, hanem belefojtják a tó vizébe.
Mármost szabad a vásár a tó körül, s esténként, amikor a hold ezüst fénye elömlik a regényes tájon, felkél a tündérsereg s víg táncot jár a tó partán. Sok szegény székely legény adja meg az árát ennek a csábító látványnak. A tündérkirály szépséges szép lányai becsalogatják a zsombékba, hínárba, a szerencsétlen, elkábult ifjak vakon rohannak a szirének után, míg egyszer megnyílik alattuk a hamis folyondár s elnyeli őket a mélységes tengerszem.

Gergő, a fiatal székely vadász azonban átöleli az őt csalogató legifjabb tündérleányt s forró csókot nyom az ajkára. A csóknak varázsereje megfosztja a tündért hatalmától. Feltámad a szerelem benne a deli székely legény iránt s otthagyja a tündérkirály birodalmát, hogy felesége legyen Gergőnek.
Megtörténik az esküvő nagy pompával, tánccal és vigassággal. Az öreg remete esketi őket össze s utána fel akarja szentelni az új harangot. Amikor azonban a szentelt viz a harang ércére hull, lángok csapnak fel s nagy dörgés és villámlás közt hirtelen elemésztik a harangot.
Az öreg barát előtt látomás jelenik meg, hogy addig, amíg az ellopott harang vissza nem kerül a tündérkirály palotájából, nem szólal meg a harangszó a Szent Anna-tó partján. Gergő s fiatal felesége erre elhatározták, hogy visszahozzák a harangot. Elkérik a baráttól a keresztes botot, s bátran leszállnak a vizek mélyébe a tündérkirály palotájába, ahol nagy a vigasság.
A hívatlan vendégek megérkezése nagy riadalmat okoz a tündérkirály udvarában. Mindenféle fortélyt megpróbálnak a tündérek, hogy ne kelljen a harangot odaadniuk, de a keresztes bot hatalmának nem tudnak ellenállni.
A fiatal pár ráakad a szentelt harangra, s nagy diadallal felhozza a tündérkirály palotájából, hogy ismét hirdesse Isten dicsőségét a hegyek között: "Gingalló, gingalló". Háromszor megkondul a harang, s a tündérpalota összeomlik. A tündérkirály vén varangyos békává zsugorodott össze s a tündérek hallá változtak át".




BÁLVÁNYOSVÁR LEGENDÁJA



Bálványosfürdőn, a Kézdivásárhely felé vezető úttól balra, a Suvadás-patak, a Várpatak és Bálványos-patak által körülvéve, festői környezetben, egy gúla alakú sziklán láthatók Bálványosvár romjai.
Valamikor rabonbánok lakták, ezek leszármazottai voltak a híres történelmi Apor-család tagjai. A vár évszázadokon keresztül igen erősnek, bevehetetlennek bizonyult, a tatárok sem tudták elfoglalni, egész a labancok ostromáig. Ekkor Bálványosvár elesett.
A vár ifjú ura, Apor István egy vásárban meglátta a Mike család egyetlen, szépséges és igen gazdag lányát, Imolát, akit azonnal megszeretett. A lány is viszonozta István szerelmét, de mindkettőjük bánatára igen nagy akadályt jelentett, hogy az ifjú Apor pogány volt, ezért a frigyből egyelőre nem lehetett semmi. Búsult, sírdogált Imola, emésztette magát, szenvedett a beteljesületlen szerelemtől István is. Végső elkeseredésében elindult a Büdös-barlang kénes, halálos üregébe, hogy véget vessen szomorú életének. Útközben találkozott egy híres jövendőmondó pappal, aki megtudván István bánatának az okát, megvigasztalta. Azt tanácsolta, hogy rabolja el a lányt, s akkor majd minden jóra fordul. István megfogadta a pap tanácsát, lesben állt vasárnap a templom mellett, s amikor Imola kijött a miséről, a nyergébe kapta és elvágtatott vele Bálványos várába. Lett aztán ebből nagy ribillió. Mikéné szétordibálta a lesújtó eseményt, s a felbujtott nép megostromolta a várat, hogy a lányt kiszabadítsa. A harcban elesett Istvánnak két testvére, sok katona, s a népből is sokan, de a várat nem tudták tartani. Az ostromlók már a kaput is betörték, s kezdett a helyzet tragikussá válni. Imola kétségbeesve kérlelte Istvánt, hogy legyen keresztény, mert akkor megszűnik az ostrom és a szülei is beleegyeznek a házasságba, de az ifjú vitéz őseinek hitét nem volt hajlandó elhagyni. Megígérte viszont, hogy leendő gyermekeit megkereszteli. Imola ennek nagyon megörvendett, így már nem volt semmi akadálya egybekelésüknek, de ekkor váratlan dolog történt. A várban tündérek laktak, akik éjszakánként kakasszóig dolgozva építették fel a várat, s hallva Apor István ígéretét, szörnyű haragra gerjedtek, megátkozták a várat, s az azonnal összeomlott. A nagy zúgásban, morajlásban Imola csengő hangon imádkozni kezdett: Uram Isten, Uram Jézus, ne hagyj el, segíts meg! István is az Istenhez fohászkodott, és az Isten meghallgatta imájukat. Amikor minden elcsendesedett, az ifjú pár sértetlenül állt a romok között. Örömükben fényes lakodalmat tartottak. István betartotta szavát, s Imola, az anyja, a papok és a nép örömére a gyermekeit mind megkeresztelte. Más változat szerint István még aznap maga is megkeresztelkedett. A pogány tündérek a várból örökre eltűntek.





GYILKOS-TÓ LEGENDÁJA


Élt valamikor Gyergyó környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja kökényfekete volt, szeme szürkészöld, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye. Egy napsütéses júliusi délelőtt Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy a szemük összevillant - és mert a szerelem hirtelen jön, és szíven üt, mint a villám - megszerették egymást. A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükrös pogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvőre nem kerülhetett sor, mert a legényt elvitték katonának. A lány hűségesen várta kedvesét. Esténként, amikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajtozásaitól, fájdalmas szép énekétől. Történt azonban egyik vasárnap délután, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyörű lányt és elvágtatott vele, mint a szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt. Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse. A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta szemét a világ. Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget-földet rázó mennydörgéssel válaszoltak. Zuhogott az eső, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát. Hajnaltájban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt meg a pásztort is nyájastól, aki a szembe levő hegyoldalban legeltetett. Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap első aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket. A völgyet, ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Vereskő-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patakok zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat.





CSABA KIRÁLYFI LEGENDÁJA



Amikor Atilla meghalt, a nyugati népek még jobban reszkettek, mert a fiaitól kezdtek félni. Mert Atillának annyi fia volt, hogy mint egy népet, megse lehetett őket számlálni. Mindenki azt hitte, hogy utána az egyik fia fog uralkodni. De a ravasz német fejedelmek Aladár pártjára álltak, mert ő Krimhilda német fejedelemasszonytól származott.
A hunok Csabát pártolták, aki a görög császár leányának a fia volt. Mind a két fiú uralkodni kezdett, de végül a kard döntött közöttük. Az első ütközetben Csaba győzött. Ekkor azonban Aladár nagy sereget gyűjtött, és Csaba népét Szikambria közelében megtámadta. Két hétig folyt a küzdelem, míg végül Csaba seregét úgy legyőzték és szétszórták, hogy Atilla fiaiból és a hunokból csak nagyon kevesen maradtak meg.
Ebben a csatában, amelyet a hunok Krimhilda csatájának neveztek, rengeteg német vér is elfolyt. Ha a németek nem szégyellnék, és őszintén szólnának róla, elmondhatnák, hogy a Dunából több napon át sem ember, sem állat vizet nem ihatott, mert a folyó Szikambriától egészen Potenciána városáig kiáradt a vértől. Csaba vezér elmenekült a csatából, és tizenötezer hun vitézzel Görögországba vonult. De nem maradt ott sokáig, hanem visszatért rokonaihoz, atyjának népéhez Szittyaországba. Ezenfelül még megmaradt háromezer hun, akik Csigle mezején telepedtek le. Ők azonban annyira féltek a nyugati népek bosszújától, hogy attól fogva magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték, és az ország keleti részére költöztek. A székelyek a hunok utódai, bár származásuk, idegennel nem kevert vérük, szigorú szokásaik és földjeik tekintetében nagyon eltérnek a magyaroktól. A székelyek még nem felejtették el a szittya betűket, botokra felvésve szívesen használják ezeket. Telt-múlt az idő, sírba szállottak a hun vitézek, és már az unokáik hordták a fegyvert, amikor a szomszédos népek nagy sereggel támadtak a székelyekre.
Késő éjszakáig folyt a harc, és már-már elveszett a székelység, amikor csoda történt. Az égboltozat Tejútján, amelyet azóta a Hadak Útjának neveznek, egy lovascsapat jelent meg. A csapat élén Csaba királyfi vágtatott, aki a holtak szellemét új csatára vezette. Az égből leszállt csapat az ellenséget elsöpörte, aztán a Hadak Útján némán visszatért a magas égbe. Mindezek után a székelyek híven őrizték az erdélyi határt. Amikor meghallották, hogy a magyarok Szkítiából elindultak, és Pannóniába akarnak letelepedni, nagy örömmel elébük siettek. A találkozásnak a magyarok is megörültek, és Erdély őrzését a székelyekre bízták.





TÜNDÉR ILONA



Volt egyszer egy király s a királynak három fia. Annak a királynak a kertjében volt egy aranyalmafa. Ez a fa éjjel virágzott, s hajnalra megérlelte minden gyümölcsét. A király megszedette a fát reggelenkint, s időjártával ő lett a világ leggazdagabb királya. Egy reggel üresen találta a fát. Másnap megint. Harmadnap meghirdette, hogy fele országával jutalmazza azt, ki az aranyalmákat megvédi a tolvajoktól. Hű emberei sorra őrben álltak a fa alá. De éjféltájt mindet elnyomta az álom. Mire föleszméltek, az almáknak lába kelt.
Összetanakodott a három királyfi, s elhatározta, hogy vállalják az orködést. Először a legidősebb, aztán a közbülső próbálkozott. Nem jártak ok sem különbül, mint a többi őr. A legkisebb királyfit Árgyílusnak hívták. Most már rajta volt a sor.
Felkötötte a kardját, s egy aranyszelencét is vitt magával. A szelencébe pedig tubákot tett. Azzal ledőlt az aranyalmafa tövébe, s nézelődött a holdsugaras estében. Ahogy nézelődött, egyszer csak érezte, hogy az álom meglegyinti. Kinyitotta az aranyszelencét, szippantott a tubákból, s akkorát tüsszentett, hogy elszállott az álma. Akkor már röpült is a fa felé tizenhárom fekete holló. A királyfi ügyesen elkapta az első holló lábát.

 Tudta, hogy az a tolvajok vezére. De alig fogta meg, a holló gyönyörű lánnyá változott. Olyan szép volt, hogy a királyfi menten beleszeretett, s kérlelni kezdte, hogy maradjon ott, s legyen a felesége. - Nem szabad - mondta Tündér Ilona, mert így hívták a hollóból lett leányt. - De eljövök hozzád minden éjjel, s az almát is meghagyom neked. Így is történt. Árgyílus királyfi estéről estére találkozott Tündér Ilonával. Élt a király udvarában egy rettentő vén banya. Ez a vén banya kileste Árgyílus királyfit és Tündér Ilonát, s elmondta a királynak, amit tapasztalt. De a király nem hitte. Mit tehetett a vén banya, megvárta, míg azok ketten elaludtak, s akkor levágott egy fürtöt tündér Ilona aranyhajából. A fürtöt elvitte a királyhoz, hogy lássa, igazat mondott. Mikor Tündér Ilona felébredt, sírni, jajgatni kezdett. Siratta az aranyfürtöt. Aztán adott egy gyűrűt Árgyílusnak, hogy arról megismerje. Azzal összecsapta a kezét, hollóvá változott s elröpült. Mivelhogy a tündérek nem maradhatnak az emberek között, ha csak egyetlen szál is hiányzik a hajukból. Árgyílus királyfi föltarisznyált, s útnak eredt, hogy megkeresse Tündér Ilonát. Bejárta az egész világot, de nem lelt a nyomára. Faggatta a napot, faggatta a holdat, még a szelet is megkérdezte, de egyik sem tudott Tündér Ilona felől. Mikor már az üveghegyeket is meghágta, egy kietlen pusztaságra ért. Azon a pusztaságon olyan mély sötétség ült, hogy a lábát sem látta, de azért csak lépegetett vitézül, mert nagyon vágyakozott Tündér Ilona után. Egyszer aztán világosság ütötte meg a szemét a nagy sötétségben. Egy szép kastély ablakából sugárzott a világosság. Árgyílus bekopogtatott, s odabent szembetalálkozott az egyszemű óriással. Nagyobb volt a legnagyobb óriásnál, egyetlen szeme pedig a homloka közepén ült. - Adjon isten, felséges király atyám! - köszöntötte az óriást tisztességgel Tündér Ilonát keresném. Igazítson felséged útba. Az egyszemű óriás az állatkirály volt. Maga semmit sem tudott Tündér Ilona felől. Füttyentett hát egyet, mire birodalma minden állata bejött a palotába. Megkérdezte őket, de csak egy sánta farkas hallott Tündér Ilonáról. Mire az állatkirály ráparancsolt a farkasra, hogy vezesse el Árgyílus királyfit hozzá. Felült a királyfi a sánta farkas hátára. Mentek száz esztendeig. A századik esztendőben a sánta farkas így szólt: - Tovább egy tapodtat sem mehetek. De innen oda találsz megad is, csak haladj mindig egyenesen. Háromszor csókold meg Tündér Ilonát, akkor megtörik a varázs, elviheted békében. Azzal a farkas megfordult, hogy hazasántikáljon. Árgyílus királyfi tovább folytatta útját. Nemsokára egy szűk völgybe ért. Abban a völgyben három ördögfi veszekedett. Meghalt az apjuk, s egy köpönyeget, egy ostort meg egy bocskort hagyott rájuk. Ezeknek az volt a tulajdonságuk, hogy ha valaki nyakába kerítette a köpönyeget, a bocskort fölhúzta, s csördített egyet az ostorral, ott termett, ahol akart. De varázshatalma a három örökségnek csak együttesen volt. A királyfi megígérte az ördögfiaknak, hogy igazságot tesz közöttük. - Fussatok versenyt - mondta -, s amelyikőtök előbb ér föl arra a nagy hegyre, azé lesz az örökség. Eliramodtak az ördögfiak. A királyfi csak ezt várta. Fölvette a köpönyeget, föl a bocskort, megcsattintotta az ostort, s ezt mondta: - Hipp-hopp, ott legyek Tündér Ilonánál! Abban a szempillantásban egy gyönyörű szép palota előtt szállott a földre. Bekopogtatott, de nem Tündér Ilona nyitott előtte ajtót, hanem egy vén boszorkány. - Tudom, mi járatban vagy - mondta az álnokságos boszorkány -, s ha tanácsom megfogadod, feloldhatod Tündér Ilonát a varázs alól. Minden éjfélkor eljön ide. Te csak arra vigyázz, hogy ébren maradj, különben dolgodvégezetlen térhetsz haza. Ennél mi sem könnyebb - gondolta Árgyílus királyfi. Azzal leheveredett pihenni, mert az éjfél még messzi volt. Csak hát az álnokságos vén boszorkány éjféltájban megfújta a varázssípját. Tündér Ilona eljött. Megörült kedvese láttán, költögette, simogatta, de mindhiába, úgy aludt szegény, mintha meg sem született volna. Aztán búsan elrepült. S ez így történt háromszor egymás után. Szerencsére a negyedik éjszaka a vén boszorkányt is elnyomta az álom. Hortyogott a beste teremtés, hogy az egész palota zengett belé. S akkor a nyitott ablakon át beröppent a szobába tündér Ilona. A királyfi mindjárt megölelte, megcsókolta háromszor. Mire harmadjára megcsókolta, kinőtt Tündér Ilona aranyhaja, s a varázslat megtört. Akkor Árgyílus királyfi magához ölelte Tündér Ilonát, az ostorral pattintott egyet. - Hipp-hopp, apám várában legyek! Ki sem mondta, ott teremtek a királyi udvarban. Az öreg király erősen megörült, hogy a fia tündért vesz feleségül. Mert ez ritka tisztesség. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Tündér Ilona és Árgyílus királyfi ma is élnek, ha meg nem haltak. Van két gyerekük is, az egyiket úgy hívják, hogy Tündér Pál, a másikat, hogy Tündér Borcsa. Most tanulják a királykodást az iskolában.





ZETA VÁRA



Zetelakán túl, nem messze, magas szikla tetején állott hajdanában Zeta vára. Nem sokkal azután, hogy a magyarok keresztény hitre kezdtek térni, építette ezt a várat egy Zeta nevű nagyúr. Pedig lent, a hegy tövében a Csele völgyében, gyönyörű palotája volt, de olyan, hogy messze földön nem volt párja. De Zeta, nehogy ráeröltessék az új hitet, fényes palotáját földig romboltatta, s a hegy tetejére épített egy várat. Két lánya és egy fia volt. A leányok vele laktak a várban, hanem a fiú ritkán ült otthon. Háború volt akkor a magyarnak élete - nem ült otthon, aki kardot tudott forgatni. Esztendő esztendő után múlt el, mindenféle hírek jöttek a fiatal Zetáról - csak ő nem jött haza. Egyszer az a hír jött, hogy meghalt a csatában, akkor az apja elsiratta. Másszor az a hír jött, hogy áttért az új hittre: akkor az apja megátkozta. Inkább halt volna meg a hittagadó. Hanem a fiú egyszer mégis hazajött. Mikor nem gondolt senki rá, fölvágtatott a várba fehér paripáján.

Rákiáltott az apja - őseid hitét elhagytad, nem vagy az én fiam! A fiú szelíden kérlelte, de hiába, az apja hajthatatlan maradt. Akkor a leánytestvéreihez fordult, de azok sem követték őt az új hitben.
- Nem kell a te jövevény istened! - kiáltott az öreg Zeta. Abban a pillanatban megdördült az ég, megingott a szikla, hogy összeomlott a büszke vár, maga alá temette Zetát s a két leányát - csak a fiúval volt az Isten. Fehér táltosával leugratott a vár faláról.
Összeomlott Zeta vára, tehát, s eltemetődött vele tenger sok kincs is. Az omladékok között, nehéz vasajtók alatt van ma is Zeta kincse s ezek a vasajtók minden évben egyszer, Szent György-nap éjjelén megnyílnak. Azóta Szent György napján sok ember próbál szerencsét, de aki egyszer bement a megnyílt vasajtón, többé nem került vissza, mert mind azt szerette volna, ha a kincset egészen elhozhatja. Mire aztán kifelé indultak, a vasajtók újra bezárultak, s többé nem látták Isten áldott napját. Hanem egyszer csak élt Zetelakán egy Botházi nevu ember, aki ezt mondta:
- Ami másokkal megtörtént, nem történik meg velem. Elég lesz nekem egy tarisznya arany is, s mire a vasajtó újra bezáródnék, kijövök én onnan.
Elkövetkezik Szent György napja. Éjfélkor nagy lángot vet a vasajtó, szörnyű dördüléssel kinyílik, s Botházi bemegy. Szeme-szája elállott a csodálkozástól. Egy nagy pince tele volt arannyal, ezüsttel, gyémánttal, szinte megvakult a szertelen ragyogástól. Ott a nagy kincshalomnak a tövében ült a két leány, aranyhímet varrt mind a kettő.
- Hát ti kik vagytok? - kérdezte
- Mi a Zeta lányai vagyunk! - felelték a lányok. Hatszáz éve ülünk itt és varrunk hímet.
- S meddig akartok még itt ülni?
- Ameddig a tehenek meleg tejet adnak, s az asszonyok kendert fonnak.
- No, akkor itt is maradhattok, míg a világ s még két nap - mondta Botházi, azzal nekiesett a kincsnek. Színig töltötte a tarisznyáját, aztán lekapta a kucsmáját, s teletöltötte azt is. Mondották a leányok:
- Siess már, mert itt pusztulsz!
- De már a zsebeimet még megtöltöm!
Hírtelen megtöltötte a zsebeit, s azzal szaladt ki a pincéből. Éppen mikor kitette a fél lábát, akkor csapódott be az ajtó.
A kincset kihozta, de a fél lába odalett. Meggazdagodott, de gazdagságán nem volt Isten áldása. Ahogy jött, úgy el is ment a pénz, nem maradt egyebe, csak a csúfneve: Sánta Botházi.
Azóta békésen varrhatnak hímet a Zeta leányok, nem háborgatja őket senki.





RABSONNÉ VÁRA



Valamikor nagyon régen élt egy Rabsonné nevezetű tündérkirálynő, aki, nos, nem éppen lágy szívéről és harmattiszta lelkéről volt híres. Rabsonné testvére volt két másik tündérnek, Firtosnak és Tartodnak. Ők már megállapodtak, várat építettek, saját birodalmuk volt, így hát Rabsonné is úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy ő is letelepedjen. Bebarangolta a környéket, amíg rá nem lelt az Égetvésznek hátamegett húzódó magas és szeszélyes alakzatokat utánzó sziklacsoportra. Nagyon megtetszett neki a hely. Jó kilátás nyílt innen mindenfelé, s ha éppen a testvéreinek akart hírül adni valamit, csak tüzet kellett gyújtania, mert mindkét várra igen jó rálátása volt sasfészkéből.
Rabsonnénak volt egy bűvös kakasa és macskája, velük hordatta fel az építőanyagot a hegy tetejére, tündérei pedig felépítették a várat. Igen ám, de a várhoz út is kellett. Gondolt egyet és magához hívatta az ördögöt, és arra kérte, hogy csináljon neki egy bűvös utat. Sokáig alkudozott az ördöggel, míg végül megegyeztek, hogy Rabsonné az útért fizet egy hegy aranyat és egy völgy ezüstöt.
Ezután az ördög egyetlen éjszaka alatt el is készítette az utat és ment a fizetségéért. De Rabsonné azt mondta, hogy időre van szüksége, míg beköltözik teljesen a várba, hisz minden vagyona Tündérországban van még, és arról is meg akar győződni, hogy az ördög valóban bűvös utat épített-e neki. Az ördög belenyugodott, hogy várnia kell a fizetségre és hazament. Rabsonné pedig befogatott színarany hintajába. Amikor éppen készült felülni, meghallotta, amint Kolozsváron elsőt harangoznak és így szólt kocsisához:
- Nos, kocsis, csapj a lovak közé, mert szeretnék harmadik harangszóra Kolozsváron lenni. Nem akarok a miséről lekésni.
A kocsis megcsóválta a fejét, de azért a csodás táltosok közé suhintott az ostorával. A lovak, mint a szélvész repültek a bűvös úton, s mire Kolozsváron harmadjára kondult meg a harang, Rabsonné kocsija a templom előtt állt.
Miközben Rabsonné a templomban a misét hallgatta, otthon maradt tündérei, akik a vártól nyugatra, a Barátság tető alatt, Bodza-vápában egy barlangban laktak, az éjszakai mulatozás fáradalmait pihenték ki. Egyikük kinézett a barlangból és meglátott egy pásztort. Szólt a többieknek, majd odalibbent a pásztorhoz.
- Jó napot bátyámuram – köszöntötte a tündér a pásztort.
- Neked is kisasszonyka – felelte a pásztor, majd megkérdezte –, ugyan mit keres itt egy ilyen fiatal és szépséges kisasszonyka egyedül idekünn?
- Ó, nem vagyok egyedül – nevetett fel a tündér. – Itt lakom a testvéreimmel, nem messze innen. Mikor megláttuk kigyelmedet, gondoltuk, meghívjuk hajlékunkba, hogy megpihenjen és szomját oltsa.
- Hát, köszönettel elfogadom – felelte a pásztor felcsillanó szemmel. – Ma bizony nagyon melegen pirít a nap.
A tündér a barlangba vezette a pásztort, akinek szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól, látva a fényes pompát, a sok szép leányzót és a rengeteg drágakövet, aranyat. Rögtön tudta, hogy csak Rabsonné tündérei lehetnek.
A tündérek körbevezették a pásztort hajlékukban, megmutattak neki minden szobát, termet, megvendégelték a legfinomabb falatokkal, a legzamatosabb borral. Három napon át táncoltak, muzsikáltak neki és enyelegtek vele.
Mikor a tündérek ráuntak a mulatságra, a pásztor kalapját megtöltötték arannyal, drágakövekkel és útjára engedték. A pásztor kiérve a barlangból megtorpant. Gondolt egyet, és kalapjából a kincset egy bokor tövébe borította, majd visszatért a barlangba, de legnagyobb csalódására eltűntek a tündérek a pompával, kincsekkel egyetemben, csak a hideg, sötét falak meredtek rá. S bár bánkódott, megvigasztalta a tudat, hogy kinn a bokor tövében azért vár rá egy kalapnyi kincs, amiből vehet néhány jószágot, egy takaros kis házat, meg egy darab földecskét. ment hát vissza, hogy szedje össze, de bíz hiába kereste kincseit, helyette egy kalapnyi jófajta szenet talált. Éktelen haragra gerjedt a pásztor, hogy a tündérek ilyen csúful rászedték, de nem volt mit tennie. Így lógó orral tért vissza a nyájhoz. Eképpen múlatták idejüket a tündérek, ha éppen nem úrnőjüket kísérték valahová.
Tordáról hazatértükben Rabsonné kocsisa leejtette a kalapját. Le akart érte szállni, de Rabsonné rászólt:
- Hiába szállsz le, mert a kalap már öt óra járóföldre maradt el.
Ahogy telt az idő, az ördög egyre türelmetlenebb lett. Egyre csak követelte fizetségét, de Rabsonné mindig újabb haladékot kérve, hitegette az ördögöt, s közben vígan kocsikázott a bűvös úton. De biza egyszer az ördög megelégelte a dolgot, elment újra Rabsonnéhoz és követelte, hogy márpedig most őt azonnal fizessék ki.
Rabsonné, látva hogy nincs több kibúvó, összehajtá kecses, hófehér ujjait, és arra egy aranyat, tenyerébe pedig egy ezüst tallért téve, ezt mondta az ördögnek:
- Íme, itt van egy hegy arany és egy völgy ezüst.
Hej, erre aztán nagyon mérges lett az ördög, hogy ily csúfosan rászedték. Dühében a bűvös utat, amit egyetlen éjszaka épített fel, egyetlen perc alatt lerombolta és eltűnt örökre.