Beszélgetés Koltay Gábor filmrendezővel és Koltay Gergely zeneszerzővel, a Kormorán együttes vezetőjével.
Koltay Gábor filmrendező és Koltay Gergely, a
népszerű Kormorán együttes vezetője, testvérek. Hivatásukban mindketten
fontosnak tartják magyarságuk megélését és felmutatását. A budapesti
Testnevelési Főiskolán történt fellépésük után első alkalommal nyilatkoznak
ketten egyszerre a sajtónak.
– A múlt héten közösen léptetek fel a budapesti Testnevelési Főiskola hagyományossá vált estjén, s ha valaki még nem tudta volna rólatok, kiderült, édestestvérek vagytok. Magyarnak lenni hivatásunk – ezt a címet viselte az est és egy új zenealbumotok is. E nem mindennapi önvallomás miért fontos számotokra?
Koltay Gábor (K. Gábor): A TF-béli váratlanul nagy, lelkes és szavakra éhes közönséggel való találkozó címét Gergő adta. Ez egyben utóbbi lemezük címe is. Ennek történetét mondja el ő!
Koltay Gergely (K. Gergő): Egyik kedves barátom, a székelyföldi Bálint Elemér oroszhegyi polgármester interjút adott Perjés Klárának a Kossuth Rádióban, s ő fogalmazta meg ezt a gondolatot egyszerű székely módon: Hivatásunk magyarnak lenni! Erre a gondolatra épült aztán az új zenealbumunk is. Minden albumnak van egy alapmotívuma, fő témája. Számunkra ez a három szó fejezi ki leginkább, hogy mit gondolunk a világról. Három szóban meghatározhatjuk azt a magatartást, melyre szüksége lenne minden magyarnak.
– Gábor Trianonról készített filmsorozatot, majd napvilágot látott magyarságunk történetének e tragikus pillanatáról szóló kötete is a Szabad Tér Kiadó gondozásában. Miért tartottad fontosnak, hogy éppen erről a drámai pillanatról készíts filmet és könyvet?
K. Gábor: Általában fontosnak tartom a magyar történelem sorsfordulóival, kiemelkedő személyiségeivel, eseményeivel való foglalkozást, illetve egy korszerű, egészséges történelemszemlélet, nemzettudat kialakítását. Trianon a XX. század elejétől napjainkig meghatározta és ma is meghatározza történelmünket, mégis nagyon keveset tudunk róla, a magyarság egészének történelmi tudatából szinte teljesen kiesett. Trianon tabutéma volt a szocializmus évtizedeiben, tehát csak a szerencsés családok gyermekei hallhattak róla, amilyenek Gergő öcsémmel mi is voltunk, mert pedagógus édesanyánk és a történelem iránt fogékony, tisztviselő édesapánk gyűjtötte a történelmi témájú könyveket, sokat olvasott és mesélt nekünk. Nagy könyvtárában érdekes könyveket fedezhettünk fel, anyám pedig különös súlyt fektetett és tudatosan figyelt a történelem iránti érdeklődésünk felkeltésére. Ilyen értelemben kellene magyarságtudatról beszélni, amelyet minden gyermeknek otthon kellene magába szívnia, majd később még tudatosabb formában az iskolában. Ezt mi – szerencsére – otthon megkaptuk, de iskolai vonatkozásban is szerencsénk volt, mert találkoztunk olyan tanárokkal, akik továbbfejlesztették ilyen irányú érdeklődésünket. Gyakorlatilag mire tizenéves fiatalember lettem, már érdeklődtem a jelen világ dolgai iránt is, a régmúlt történelem iránti érdeklődésem pedig már eleve megvolt. Ezek közül kiemelkedtek azok a tabutémák, melyek itt vannak körülöttünk mind a mai napig. Hiába a rendszerváltozás, mintha továbbra sem lehetne beszélni az egykori tabutémákról, a közbeszédben nincs róluk szó. Rosszabb esetben 16 esztendő után is hazugságok hangzanak csak el! Szerettem volna ráirányítani a figyelmet a Trianonnal kapcsolatos kérdésekre.
– Otthon nekem a Világok világa Magyarország című Kormorán CD van meg, amelyen válogatott Kormorán-dalok hallhatók, az akkor még 27 év zenei terméséből. A kísérőszövegben olvasható: Gergő szerint „a népzene anyanyelv, és mi saját szavainkat használjuk, mikor megszólalunk”. Mint ismeretes, a Kormorán-zene alapja a népzene. Mi fakasztotta fel benned a népzene iránti szeretetet? Spontán vagy tudatos módon kerested a forrást?
K. Gergő: Ha nálunk Magyarországon a piros-fehér-zöld színű zászlót valaki fölemeli, mindig tesznek rá valami furcsa megjegyzést. Amikor harminc évvel ezelőtt elkezdtük a muzsikálást, arra gondoltam, nekünk olyan zenét kell játszanunk, amit mi tudunk a legjobban a világban. Mi nem játszhatunk country-zenét vagy latin zenét, mert azt Kubában vagy Dél-Amerikában jobban művelik, hisz valamiképpen mindenki magában hordozza saját anyanyelvét, kultúráját. Mi a magyar népzene világát ismerjük a legjobban, és ezt mutathatjuk be a világnak. Hozzá kell tennem, érdeklődnek is iránta a nyugat-európai fiatalok. Nem arra kíváncsiak, le tudunk-e másolni bármiféle létező vagy kitalált zenei irányzatot, hanem az érdekli őket, mi mit adunk magunkból.
A Kormorán gyökerei valóban a magyar népzenéhez vezetnek el. Minden dalunkban valahogyan, vagy a ritmikában, vagy a hangszerelésben, vagy a dallamvilágban fellelhetők az a hagyomány, amely Bartók és Kodály, valamint sok más népzenekutató gyűjtésének eredménye. Nekünk az a dolgunk, hogy ezt a lángot továbbvigyük, továbbadjuk, mert azt szeretném, hogy az unokáim is magyar nyelven beszéljenek.
Ha körülnézel a fővárosban, gyakorlatilag azt láthatod, hogy a feliratok nagy része nem magyar. Ez tragikus dolog. Ha visszahaladunk az időben, a XVIII. században arról rendelkeztek, hogy a hivatalos helyeken németül kell beszélni, a magyar nyelvet nem használhatják! Ám akkor is megjelentek a lánglelkű magyar nyelvújítók, így a magyar nyelvet soha nem tudták elvenni tőlünk. Hisz fennmaradásunk leglényegesebb biztosítéka sajátságos anyanyelvünk, amit más nem beszél rajtunk kívül.
Van még más furcsaság is a történelmünkben. Valójában senki nem mondhatja magát ősmagyarnak, hogy az Árpád-házig vezesse vissza vérvonalát. Hiszen időközben sokan települtek be vagy telepedtek le a Kárpát-medencében. Jöttek ide svábok, franciák, taljánok, tótok, zsidók, sok időszak volt a történelmünkben, amikor elnéptelenedett az ország, majd újra feltöltődött. Ám a nyelv mindig megmaradt, és azok, akik idetelepedtek, mindig megtanulták a magyar nyelvet. Így lett sajátságos kultúránk, mely magában hordozza a sajátságos magyar lelket. Ez a két legfontosabb dolog: maradjon meg az anyanyelvünk és a lelkünk benne. A Kormorán zenéjéből, remélem, mindez meghallható.
– Ez a lelkiség, amelyről beszélsz, a Kormorán-muzsikából, a dalszövegekből, melyeknek Te vagy a szerzője, szépen „kihallható”. Manapság ritka, hogy a művészvilágban így gondolkodjanak, mint ti. Érzésvilágotokkal, gondolataitokkal ütköztök-e falakba?
K. Gábor: Hadd tegyek két kiegészítést ahhoz, amit Gergő mondott. Az egyik: a hagyományok tisztelete. Sajnos, ha így haladunk, lassan elfogyunk. Nemrég épp a súlyos népességfogyásról készítettem egy filmet, hisz ez tragikus társadalmi probléma, amellyel nem vagyunk hajlandók szembenézni. Vagy például most itt beszélgetünk a Corvin mozival szemben, emblematikus 1956-os helyszínen, a Corvin-közben. A szintén emblematikus egykori magyar focista, Sándor Csikar egykori presszójában ülve a következő feliratokat látjuk: Piazza d’Oro, Coca-cola, Tramezzini stb., erről beszéltünk az előbb. A falat teletűzdelték amerikai filmsztárokkal és rockénekesekkel, nekem mint filmesnek nincs is velük semmi bajom. De hogy létezik az, hogy egy icinyke-picinyke bekeretezett Sándor Csikar kép sincs a falon? Holott generációk sora járt errefelé, hogy bekukkantson egy pillanatra, hátha észreveszi a híres futballistát, aki magyar volt, aki a miénk, és gyakorlatilag mindenki tudja errefelé, hogy ez valamikor az ő presszója volt. Ez nagyon picinyke kis példa, de azt gondolom, jól megvilágítja, hogy így veszítjük el a „mérkőzést”, amikor saját hagyományaink válnak érdektelenné. Amerikai sztárok képeivel ragasztjuk tele a falat, de nem tesszük mellé azokat a magyar hírességeket, akikre lelkünk mélyén sokkal büszkébbek lehetnénk, mint az amerikai szupersztárokra.
A másik megjegyzésem: Gergő népzene iránti érdeklődése nem véletlen. Gergőnek amúgy is sokféle művészi hajlama volt, kiválóan rajzolt és festett gyermekkorában. Hosszú ideig azt hitte a család, hogy festői pályára megy, aztán elkezdett zenélni, és az is nagyon jól ment neki. Mint ahogy most is, a zene- és szövegírás mellett kamerát kezel, filmeket rendez, sokfajta dologhoz ért. De az otthoni indíttatás mellett az iskolában a Kodály-módszer alapján tanulta az éneklést. Tanára, Bors Irma, közvetlenül Kodály-tanítvány volt, elvitte a gyermekeket Kodály tanár úrhoz, aki megénekeltette őket. Ezek az élmények elraktározódtak a gyermeki lélek mélyén. Az ember érdeklődése sokfajta indíttatásból tevődik össze. Ez a két megjegyzés jutott eszembe. De mit is kérdeztél?
– Milyen falakba ütköztök a művészvilágban?
K. Gábor: A szocializmus kulturális struktúrája nem ezeket az értékeket privilegizálta, amelyekről most beszélgetünk. Ennek isszuk a levét most bizonyos értelemben, mert a tudatot csak lassan lehet megváltoztatni. Azért lehetne persze gyorsabban is, ha lenne rá politikai szándék. De nincs. A szocializmus eszmerendszere az internacionalizmusra épült. Arra, hogy egyformák vagyunk, mindenről ugyanazt gondoljuk, s majd ha bekövetkezik a kommunizmus, végképp nagyon jó lesz mindannyiunknak.
Ez az eszmerendszer 45 év alatt nehezen helyrehozható szellemi, kulturális rombolást eredményezett. Ebben a gondolatkörben partvonalra löktek minden olyan erőfeszítést és szándékot, amely múltunk gyökereit kereste vagy kutatta. Ha valaki filmesként vagy zenészként sok emberhez tud szólni, akkor bizonyos értékekre ráirányíthatja a figyelmet. Ezt kellett meggátolni, megnehezíteni. Ettől féltek és félnek mindmáig. Miért? Mert egyszer csak öntudatukra ébrednének az emberek, rájönnének, hogy nagyon értékes, sajátos kultúrájuk van, amelyből hitet, erőt meríthetnek. Bár azt kell mondanom, ebben szerencsém volt, hiszen 1990 előtt sikerült megtalálnom azokat a személyiségeket, akik akkor is tudták, hogy a fontos magyar értékek létrejöttét elő kell segíteni. Most persze elsősorban Nemeskürty Istvánra gondoltam, de talán meg fogsz lepődni, de ilyen politikusok is voltak.
Ezzel szemben a hivatalos trend most a globalizáció. Régen nem így hívták, hanem internacionalizmusnak. A kettő között nincs túl nagy különbség, csak játék a szavakkal, a kifejezésekkel. Vagyis gyakorlatilag legyünk világpolgárok, és mindenfajta olyan dolgot tegyünk a múzeumba, annak is lehetőleg a legmélyebb, legsötétebb szobájába és tárlójába, amely a mi kultúránkról szól. Ezt nevelték belénk, azokba a generációkba, akik a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években eszméltek. Ezért nehéz változtatni a kilencvenes évek eseményei után ebben az országban, mert világos, egyértelmű, hosszú távon gondolkodó politikai akaratot nem tapasztal az ember a tekintetben, hogy egy nép, egy nemzet visszataláljon saját kultúrájához, s abból próbáljon meríteni, azzal próbálja meghatározni helyét, szerepét, hogy erre aztán ráépíthető legyen a jövő.
Így aztán Magyarországon az emberek többségének nincs jövőképe. Főleg nincs távlatos jövőképük. Máról holnapra élünk. Nem tudjuk, milyen világot szeretnénk magunk körül a huszonegyedik században. Sokan úgy gondolják, nem is kell ezt tudnunk. Majd mások megmondják nekünk. Ez az oka, hogy a művészeti életben privilegizálták azokat az alkotókat és irányzatokat, akik a legkevésbé sem akarják elősegíteni ezt a fajta magunkra ismerést, hanem éppenséggel az új világrendbe való „zökkenőmentes” belesimulást hirdetik. A magyar művészek talentumát bizonyítja, hogy ennek ellenére létrejöttek olyan művek, sőt életművek, melyeket ma is fontos szellemi teljesítménynek tekintünk. Igen ám, csak ellensúlyozni tudná bizonyos ellenérdekelt szellemi áramlatok működését. Az ember sokszor úgy érzi, mintha valamiféle bozótharcosként küzdene. A sajtó, a média természetesen az „új” tendenciákat segíti. Ez a mai politikai trend. Ebből az alapállásból aztán nehéz építkezni, főleg ha az embert olykor „bennszülöttnek” nézik saját hazájában.
Beszűkült a közlési lehetőség is. Gergő a zenéjéhez, én pedig a filmjeimhez támogatást természetesen nem kapunk a médiától általában, néhány jóindulatú ember személyes segítségére számíthatunk csak. Ennek ellenére az emberek hallgatják a CD-ket, eljönnek a koncertekre, nézik a filmjeimet, színházi előadásaimat. Tehát ez azt jelenti, hogy számottevő igény van erre a gondolkodásmódra az emberi lelkek mélyén.
K. Gergő: Amikor a TF-találkozóra készültem, azon gondolkodtam, miről kellene beszélnem. Mert akik eljönnek, azok nagyjából hasonlóan gondolkodnak. Hogyan tudnám megfogalmazni nagyon egyszerűen azt, amit az ember ma érez a világban. S ekkor két dolog jutott eszembe. Az egyik: úgy mutatom be a mostani világot, mint a dekadens Rómát, mint a világbirodalmat, amilyen a bukás előtt volt. Ahol a keresztényeket az arénába küldték, és rájuk engedték az oroszlánokat. A magyarság problémája ahhoz hasonlítható, hogy állunk az aréna közepén, és próbálnak minket ijesztgetni a vadállattal, amely nem más, mint a globalizáció. A másik: Járok egy nagy bevásárlóközpontba, s amikor megveszek három-négy paprikát és paradicsomot, majd megnézem, a vonalkódos papírról megtudhatom, hogy a paprika olasz, a paradicsom pedig argentin.
A dolog másik oldala: vagyunk páran a józanok között, akik nem tudunk megszerveződni, hogy igazi erőt tudjunk felmutatni. Erre is mondok egy példát. A híres Gladiátor című film egyik jelenetében mondja Maximus, a főszereplő: – Akárhogy jövök is ki azon az ajtón, csak akkor maradok életben, ha összefogunk! Nos, ez a fajta összefogás vagy összetartás hiányzik, erre vagyunk képtelenek, ezt nem engedik meg nekünk. A másik szellemi áramlat képviselői összetartanak. Nagy problémánk: ahogy a lengyelek a világháborúban lovas hadsereggel mentek a tankok ellen, nekünk is vannak „lovas bandériumaink”, de egyenlőtlen a küzdelem, mert tankok jönnek szembe.
Erdélyi Napló– A múlt héten közösen léptetek fel a budapesti Testnevelési Főiskola hagyományossá vált estjén, s ha valaki még nem tudta volna rólatok, kiderült, édestestvérek vagytok. Magyarnak lenni hivatásunk – ezt a címet viselte az est és egy új zenealbumotok is. E nem mindennapi önvallomás miért fontos számotokra?
Koltay Gábor (K. Gábor): A TF-béli váratlanul nagy, lelkes és szavakra éhes közönséggel való találkozó címét Gergő adta. Ez egyben utóbbi lemezük címe is. Ennek történetét mondja el ő!
Koltay Gergely (K. Gergő): Egyik kedves barátom, a székelyföldi Bálint Elemér oroszhegyi polgármester interjút adott Perjés Klárának a Kossuth Rádióban, s ő fogalmazta meg ezt a gondolatot egyszerű székely módon: Hivatásunk magyarnak lenni! Erre a gondolatra épült aztán az új zenealbumunk is. Minden albumnak van egy alapmotívuma, fő témája. Számunkra ez a három szó fejezi ki leginkább, hogy mit gondolunk a világról. Három szóban meghatározhatjuk azt a magatartást, melyre szüksége lenne minden magyarnak.
– Gábor Trianonról készített filmsorozatot, majd napvilágot látott magyarságunk történetének e tragikus pillanatáról szóló kötete is a Szabad Tér Kiadó gondozásában. Miért tartottad fontosnak, hogy éppen erről a drámai pillanatról készíts filmet és könyvet?
K. Gábor: Általában fontosnak tartom a magyar történelem sorsfordulóival, kiemelkedő személyiségeivel, eseményeivel való foglalkozást, illetve egy korszerű, egészséges történelemszemlélet, nemzettudat kialakítását. Trianon a XX. század elejétől napjainkig meghatározta és ma is meghatározza történelmünket, mégis nagyon keveset tudunk róla, a magyarság egészének történelmi tudatából szinte teljesen kiesett. Trianon tabutéma volt a szocializmus évtizedeiben, tehát csak a szerencsés családok gyermekei hallhattak róla, amilyenek Gergő öcsémmel mi is voltunk, mert pedagógus édesanyánk és a történelem iránt fogékony, tisztviselő édesapánk gyűjtötte a történelmi témájú könyveket, sokat olvasott és mesélt nekünk. Nagy könyvtárában érdekes könyveket fedezhettünk fel, anyám pedig különös súlyt fektetett és tudatosan figyelt a történelem iránti érdeklődésünk felkeltésére. Ilyen értelemben kellene magyarságtudatról beszélni, amelyet minden gyermeknek otthon kellene magába szívnia, majd később még tudatosabb formában az iskolában. Ezt mi – szerencsére – otthon megkaptuk, de iskolai vonatkozásban is szerencsénk volt, mert találkoztunk olyan tanárokkal, akik továbbfejlesztették ilyen irányú érdeklődésünket. Gyakorlatilag mire tizenéves fiatalember lettem, már érdeklődtem a jelen világ dolgai iránt is, a régmúlt történelem iránti érdeklődésem pedig már eleve megvolt. Ezek közül kiemelkedtek azok a tabutémák, melyek itt vannak körülöttünk mind a mai napig. Hiába a rendszerváltozás, mintha továbbra sem lehetne beszélni az egykori tabutémákról, a közbeszédben nincs róluk szó. Rosszabb esetben 16 esztendő után is hazugságok hangzanak csak el! Szerettem volna ráirányítani a figyelmet a Trianonnal kapcsolatos kérdésekre.
– Otthon nekem a Világok világa Magyarország című Kormorán CD van meg, amelyen válogatott Kormorán-dalok hallhatók, az akkor még 27 év zenei terméséből. A kísérőszövegben olvasható: Gergő szerint „a népzene anyanyelv, és mi saját szavainkat használjuk, mikor megszólalunk”. Mint ismeretes, a Kormorán-zene alapja a népzene. Mi fakasztotta fel benned a népzene iránti szeretetet? Spontán vagy tudatos módon kerested a forrást?
K. Gergő: Ha nálunk Magyarországon a piros-fehér-zöld színű zászlót valaki fölemeli, mindig tesznek rá valami furcsa megjegyzést. Amikor harminc évvel ezelőtt elkezdtük a muzsikálást, arra gondoltam, nekünk olyan zenét kell játszanunk, amit mi tudunk a legjobban a világban. Mi nem játszhatunk country-zenét vagy latin zenét, mert azt Kubában vagy Dél-Amerikában jobban művelik, hisz valamiképpen mindenki magában hordozza saját anyanyelvét, kultúráját. Mi a magyar népzene világát ismerjük a legjobban, és ezt mutathatjuk be a világnak. Hozzá kell tennem, érdeklődnek is iránta a nyugat-európai fiatalok. Nem arra kíváncsiak, le tudunk-e másolni bármiféle létező vagy kitalált zenei irányzatot, hanem az érdekli őket, mi mit adunk magunkból.
A Kormorán gyökerei valóban a magyar népzenéhez vezetnek el. Minden dalunkban valahogyan, vagy a ritmikában, vagy a hangszerelésben, vagy a dallamvilágban fellelhetők az a hagyomány, amely Bartók és Kodály, valamint sok más népzenekutató gyűjtésének eredménye. Nekünk az a dolgunk, hogy ezt a lángot továbbvigyük, továbbadjuk, mert azt szeretném, hogy az unokáim is magyar nyelven beszéljenek.
Ha körülnézel a fővárosban, gyakorlatilag azt láthatod, hogy a feliratok nagy része nem magyar. Ez tragikus dolog. Ha visszahaladunk az időben, a XVIII. században arról rendelkeztek, hogy a hivatalos helyeken németül kell beszélni, a magyar nyelvet nem használhatják! Ám akkor is megjelentek a lánglelkű magyar nyelvújítók, így a magyar nyelvet soha nem tudták elvenni tőlünk. Hisz fennmaradásunk leglényegesebb biztosítéka sajátságos anyanyelvünk, amit más nem beszél rajtunk kívül.
Van még más furcsaság is a történelmünkben. Valójában senki nem mondhatja magát ősmagyarnak, hogy az Árpád-házig vezesse vissza vérvonalát. Hiszen időközben sokan települtek be vagy telepedtek le a Kárpát-medencében. Jöttek ide svábok, franciák, taljánok, tótok, zsidók, sok időszak volt a történelmünkben, amikor elnéptelenedett az ország, majd újra feltöltődött. Ám a nyelv mindig megmaradt, és azok, akik idetelepedtek, mindig megtanulták a magyar nyelvet. Így lett sajátságos kultúránk, mely magában hordozza a sajátságos magyar lelket. Ez a két legfontosabb dolog: maradjon meg az anyanyelvünk és a lelkünk benne. A Kormorán zenéjéből, remélem, mindez meghallható.
– Ez a lelkiség, amelyről beszélsz, a Kormorán-muzsikából, a dalszövegekből, melyeknek Te vagy a szerzője, szépen „kihallható”. Manapság ritka, hogy a művészvilágban így gondolkodjanak, mint ti. Érzésvilágotokkal, gondolataitokkal ütköztök-e falakba?
K. Gábor: Hadd tegyek két kiegészítést ahhoz, amit Gergő mondott. Az egyik: a hagyományok tisztelete. Sajnos, ha így haladunk, lassan elfogyunk. Nemrég épp a súlyos népességfogyásról készítettem egy filmet, hisz ez tragikus társadalmi probléma, amellyel nem vagyunk hajlandók szembenézni. Vagy például most itt beszélgetünk a Corvin mozival szemben, emblematikus 1956-os helyszínen, a Corvin-közben. A szintén emblematikus egykori magyar focista, Sándor Csikar egykori presszójában ülve a következő feliratokat látjuk: Piazza d’Oro, Coca-cola, Tramezzini stb., erről beszéltünk az előbb. A falat teletűzdelték amerikai filmsztárokkal és rockénekesekkel, nekem mint filmesnek nincs is velük semmi bajom. De hogy létezik az, hogy egy icinyke-picinyke bekeretezett Sándor Csikar kép sincs a falon? Holott generációk sora járt errefelé, hogy bekukkantson egy pillanatra, hátha észreveszi a híres futballistát, aki magyar volt, aki a miénk, és gyakorlatilag mindenki tudja errefelé, hogy ez valamikor az ő presszója volt. Ez nagyon picinyke kis példa, de azt gondolom, jól megvilágítja, hogy így veszítjük el a „mérkőzést”, amikor saját hagyományaink válnak érdektelenné. Amerikai sztárok képeivel ragasztjuk tele a falat, de nem tesszük mellé azokat a magyar hírességeket, akikre lelkünk mélyén sokkal büszkébbek lehetnénk, mint az amerikai szupersztárokra.
A másik megjegyzésem: Gergő népzene iránti érdeklődése nem véletlen. Gergőnek amúgy is sokféle művészi hajlama volt, kiválóan rajzolt és festett gyermekkorában. Hosszú ideig azt hitte a család, hogy festői pályára megy, aztán elkezdett zenélni, és az is nagyon jól ment neki. Mint ahogy most is, a zene- és szövegírás mellett kamerát kezel, filmeket rendez, sokfajta dologhoz ért. De az otthoni indíttatás mellett az iskolában a Kodály-módszer alapján tanulta az éneklést. Tanára, Bors Irma, közvetlenül Kodály-tanítvány volt, elvitte a gyermekeket Kodály tanár úrhoz, aki megénekeltette őket. Ezek az élmények elraktározódtak a gyermeki lélek mélyén. Az ember érdeklődése sokfajta indíttatásból tevődik össze. Ez a két megjegyzés jutott eszembe. De mit is kérdeztél?
– Milyen falakba ütköztök a művészvilágban?
K. Gábor: A szocializmus kulturális struktúrája nem ezeket az értékeket privilegizálta, amelyekről most beszélgetünk. Ennek isszuk a levét most bizonyos értelemben, mert a tudatot csak lassan lehet megváltoztatni. Azért lehetne persze gyorsabban is, ha lenne rá politikai szándék. De nincs. A szocializmus eszmerendszere az internacionalizmusra épült. Arra, hogy egyformák vagyunk, mindenről ugyanazt gondoljuk, s majd ha bekövetkezik a kommunizmus, végképp nagyon jó lesz mindannyiunknak.
Ez az eszmerendszer 45 év alatt nehezen helyrehozható szellemi, kulturális rombolást eredményezett. Ebben a gondolatkörben partvonalra löktek minden olyan erőfeszítést és szándékot, amely múltunk gyökereit kereste vagy kutatta. Ha valaki filmesként vagy zenészként sok emberhez tud szólni, akkor bizonyos értékekre ráirányíthatja a figyelmet. Ezt kellett meggátolni, megnehezíteni. Ettől féltek és félnek mindmáig. Miért? Mert egyszer csak öntudatukra ébrednének az emberek, rájönnének, hogy nagyon értékes, sajátos kultúrájuk van, amelyből hitet, erőt meríthetnek. Bár azt kell mondanom, ebben szerencsém volt, hiszen 1990 előtt sikerült megtalálnom azokat a személyiségeket, akik akkor is tudták, hogy a fontos magyar értékek létrejöttét elő kell segíteni. Most persze elsősorban Nemeskürty Istvánra gondoltam, de talán meg fogsz lepődni, de ilyen politikusok is voltak.
Ezzel szemben a hivatalos trend most a globalizáció. Régen nem így hívták, hanem internacionalizmusnak. A kettő között nincs túl nagy különbség, csak játék a szavakkal, a kifejezésekkel. Vagyis gyakorlatilag legyünk világpolgárok, és mindenfajta olyan dolgot tegyünk a múzeumba, annak is lehetőleg a legmélyebb, legsötétebb szobájába és tárlójába, amely a mi kultúránkról szól. Ezt nevelték belénk, azokba a generációkba, akik a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években eszméltek. Ezért nehéz változtatni a kilencvenes évek eseményei után ebben az országban, mert világos, egyértelmű, hosszú távon gondolkodó politikai akaratot nem tapasztal az ember a tekintetben, hogy egy nép, egy nemzet visszataláljon saját kultúrájához, s abból próbáljon meríteni, azzal próbálja meghatározni helyét, szerepét, hogy erre aztán ráépíthető legyen a jövő.
Így aztán Magyarországon az emberek többségének nincs jövőképe. Főleg nincs távlatos jövőképük. Máról holnapra élünk. Nem tudjuk, milyen világot szeretnénk magunk körül a huszonegyedik században. Sokan úgy gondolják, nem is kell ezt tudnunk. Majd mások megmondják nekünk. Ez az oka, hogy a művészeti életben privilegizálták azokat az alkotókat és irányzatokat, akik a legkevésbé sem akarják elősegíteni ezt a fajta magunkra ismerést, hanem éppenséggel az új világrendbe való „zökkenőmentes” belesimulást hirdetik. A magyar művészek talentumát bizonyítja, hogy ennek ellenére létrejöttek olyan művek, sőt életművek, melyeket ma is fontos szellemi teljesítménynek tekintünk. Igen ám, csak ellensúlyozni tudná bizonyos ellenérdekelt szellemi áramlatok működését. Az ember sokszor úgy érzi, mintha valamiféle bozótharcosként küzdene. A sajtó, a média természetesen az „új” tendenciákat segíti. Ez a mai politikai trend. Ebből az alapállásból aztán nehéz építkezni, főleg ha az embert olykor „bennszülöttnek” nézik saját hazájában.
Beszűkült a közlési lehetőség is. Gergő a zenéjéhez, én pedig a filmjeimhez támogatást természetesen nem kapunk a médiától általában, néhány jóindulatú ember személyes segítségére számíthatunk csak. Ennek ellenére az emberek hallgatják a CD-ket, eljönnek a koncertekre, nézik a filmjeimet, színházi előadásaimat. Tehát ez azt jelenti, hogy számottevő igény van erre a gondolkodásmódra az emberi lelkek mélyén.
K. Gergő: Amikor a TF-találkozóra készültem, azon gondolkodtam, miről kellene beszélnem. Mert akik eljönnek, azok nagyjából hasonlóan gondolkodnak. Hogyan tudnám megfogalmazni nagyon egyszerűen azt, amit az ember ma érez a világban. S ekkor két dolog jutott eszembe. Az egyik: úgy mutatom be a mostani világot, mint a dekadens Rómát, mint a világbirodalmat, amilyen a bukás előtt volt. Ahol a keresztényeket az arénába küldték, és rájuk engedték az oroszlánokat. A magyarság problémája ahhoz hasonlítható, hogy állunk az aréna közepén, és próbálnak minket ijesztgetni a vadállattal, amely nem más, mint a globalizáció. A másik: Járok egy nagy bevásárlóközpontba, s amikor megveszek három-négy paprikát és paradicsomot, majd megnézem, a vonalkódos papírról megtudhatom, hogy a paprika olasz, a paradicsom pedig argentin.
A dolog másik oldala: vagyunk páran a józanok között, akik nem tudunk megszerveződni, hogy igazi erőt tudjunk felmutatni. Erre is mondok egy példát. A híres Gladiátor című film egyik jelenetében mondja Maximus, a főszereplő: – Akárhogy jövök is ki azon az ajtón, csak akkor maradok életben, ha összefogunk! Nos, ez a fajta összefogás vagy összetartás hiányzik, erre vagyunk képtelenek, ezt nem engedik meg nekünk. A másik szellemi áramlat képviselői összetartanak. Nagy problémánk: ahogy a lengyelek a világháborúban lovas hadsereggel mentek a tankok ellen, nekünk is vannak „lovas bandériumaink”, de egyenlőtlen a küzdelem, mert tankok jönnek szembe.
